Kontrasztkiállítás – Egy kiál(lí)tás a családokért
A Kontrasztkiállítás vándorkiállítás, amely Dunaszerdahelyen kötések és a válások, a gyermekvállalás és az abortusz, az iskolaév végéig látogatható. A fiatalokat szólítja meg a multimédia nyelvén Egyszerre sokkoló, groteszk és ironikus. A kiállítás születéséről Százvai László kisvárdai református lelkészt, a kiállítás ötletgazdáját kérdeztük.
- Milyen tapasztalás hívta életre a Kontrasztkiállítást?
- Maga az Élet. A kiállítást nem kellett kitalálni. Tíz éve dolgozom ifjúsági lelkészként és vallástanárként. Azt látom, hogy félelmetes családi háttérből jönnek a fiatalok. Jómagam is ún. 3h-s, vagyis halmozottan hátrányos helyzetű gyermek voltam, mivel elvált szülők gyermekeként nőttem föl. A családok egyre kevésbé működnek. A gyerek fél benyitni a lakásba, mert nem tudja, mivel találja magát szembe. A látszatra mintacsaládokban is megesik, hogy (ahogy egy tanítványom megfogalmazta): „Folyik otthon a társas magány”. Együtt vagyunk ugyan, de csak egymás mellett élünk. A tizenévesek nagyon vágynak közösségekbe: olyam helyre, ahol meghallgatják őket. S ha ezt otthon nem kapják meg, akkor indul a keresés. És bár mi árat képesek megfizetni azért, hogy elfogadják őket.
- Milyen témákat dolgoz fel a kiállítás?
- Kíméletlen őszinteséggel nyúltunk az aktuális kérdésekhez. A kiállítás labirintusát áthaladva – mint ahogy a kiállítás neve is mutatja – hét témakör fény- és árnyoldalaival szembesülünk. Családon belüli erőszak és a példaképek, a házasság kötések és a válások, a gyermekvállalás és az abortusz, a szenvedélybetegségek és a szabadság, a hazaszeretet és a kozmopolitizmus, az öngyilkosság és az élet értelme, valamint a megváltás csodája tárul fel a szemünk előtt. Ez a kiállítás egy hatalmas sikoly: nem simogat, hanem felráz, nem udvarias, hanem kiált ott, ahol a legtöbben némák. Építeni akkor azokon a pontokon, ahol a fiatalok életében legnagyobb a rombolás.
- Ez egy olyan multimediális kiállítás, mely a látogató minden érzékszervére hatással van?
- Felnövőben van egy generáció, amely már csak a multimédia nyelvét érti. S ha meg akarjuk szólítani őket- márpedig épp a 14-26 év közötti korosztály a Kontrasztkiállítás célközönsége! -, meg kell tanulni a nyelvükön kommunikálni. Éppen ezért multimediális eszközök egész sorát (projektorok, plazmatévék, fotók, hanghatások, fényeffektusok, színek, autó szimulátor, részegszemüveg, tablók) használva, a kiállítás a döbbenet erejével hat szinte minden érzékszervünkre. De elsősorban gondolkodásra késztet, és dönteni segít. A kiállítás kép- és hanganyagai szinte minden műfajt felvonultatnak: a humor, a groteszk, az irónia, a megdöbbenés, az ismeretközlés, sőt a sokkolás eszközeivel is éltünk. A látogató egy labirintusba bolyong, amely 8 szobába torkollik. Útközben a következő témát mindig előkészítő fotókkal, fény és hanghatásokkal vezetjük be. Minden szoba egy-egy témát dolgoz fel, a legutolsó, a nyolcadik szoba pedig csendszoba. Itt lehetőség nyílik az elcsendesedésre, és lelkipásztorok, pszichológusok, családgondozók segítik feldolgozni az élményt.
- Milyenek a visszajelzések?
- Hihetetlen csoda, hogy a kiállítás mennyire megérinti a közönséget! Az arc sokat elárul, és ez az arc nem csupán a döbbeneté. Egy olyan ember arca, aki szembesült a félelmeivel, a győzelmeivel, a titkaival és a múltjával. A tárlat egy nagy tükör: a labirintusban az ember saját magával megy szembe. Ami csodálatos, hogy az élmény mindenkinél másképp működik, mindenkinél másképp csapódik le. Egy házaspár két és fél órát töltött el a csendszobában, csak a férfi jött ki néha zsebkendőért. Én még nem láttam férfit így sírni. Az emlékkönyvbe pedig csak ennyit írtak: „Hat éve vagyunk házasok – hat év óta most beszéltünk egymással először igazán őszintén”. Büszkék vagyunk arra is, hogy van olyan gyermek, aki ennek a kiállításnak köszönheti az életét. Egy gimnazista lány a szülei döntése nyomán éppen abortuszra készült, amikor megnézte a tárlatot. Aztán elhívta szüleit is, akik hosszú viták után megengedték neki, hogy megtartsa a gyermekét. Vannak gyülekezetek, ahol vasárnaponként az általunk feldolgozott kérdésekről szólnak prédikációk, és sok helyen ún. kontrasztklubok alakulnak, ahova heti rendszerességgel várják beszélgetni a fiatalokat.
- Ahhoz, hogy egy ilyen kiállítás létrejöjjön, rendkívüli csapatra van szükség.
- A kisvárdai református ifjúság egy különleges csapat. Kisvárda a színházi fesztiváljairól híres, s mi is állítottunk már színpadra rockoperát. Több ifjúsági zenekarunk van, és egy hangstúdiónk, melyben hangtechnikai képzést is rendezünk. És a családi napjaink sem a megszokott formában zajlanak. Véleményünk: ha valamiből tökéleteset kell nyújtani az épp Isten. A mi erőnk a fiatalokban van, és ez a kiállítás is azért ilyen hatásos, mert fiatalok készítették fiataloknak. A kortárs csoportok mindig nagyobb hatásúak. Hiszen ha egy csoporttársam mondja neki, tényleg elhiszem, hogy lehet másként csinálni.
A dunaszerdahelyi FEMIT, vagyis Felvidéki Magyar Ifjúságért Társulás szervete meg. A kiállításról és a polgári társulás további tevékenységéről az elnököt, Győri Margitot kérdeztük.
-Önkéntes és politikamentes szervezet vagyunk, amely nyitott a felvidéki magyar fiatalook számára, származási, faji vgay vallási különbség nélkül. Tevékenységünk több szálon fut: fontos számunkra a magyarságtudatápolása és a fiatalok egészséges testi és lelki fejlődése. Éppen ezért szervezünk már évek óta drogmegelőző vagy szenvedélybetegségekkel, az erőszakmentes kommunikációval, táplálozási zavarokkal kapcsolatos előadásokat. Eddig több mint 400 előadást tartottunk iskolák, faluközösségek, társulások részére. Kezdetben erősködnünk kellett, mert az iskolák azt mondták: nálunk nincs semmi gond. Fiatal szakemberekkel dolgozunk együtt, akik a koruk okán hamar megtalálják a közös hangot a célközönséggel. Legújabb tervünk egy meseterápiás központ kialakítása, ahol lelkileg sérült gyerekekkel szeretnénk foglalkozni. Az ingatlant már kinéztük, csak az anyagiak hiányoznak.
- Hogyan jutottak el a Kontrasztkiállításig?
- A televízióban láttam Százvai Lászlót, majd felvettük vele a kapcsolatot, és Kisvárdán megnéztük a kiállítást. Azt gondoltam, majd végigfutom az egészet, nem kell nekem az ajánlott 90 perc. Aztán mégis eltelt a másfél óra. Itt, Szerdahelyen sok iskolából kapunk pozitív választ. Persze vannak iskolák, melyek elutasítottak bennünket, de a diákjaik kisebb csoportokban eljönnek hozzánk. Aztán másnap visszahozzák a barátaikat, szüleiket, rokonaikat… A Kontrasztkiállítás a helyes döntésben segít, és megtanít gondolkodni! Érdekes, hogy nálunk a csendszobát ciki használni, míg a magyarországi helyszíneken kettő kell belőle, hogy az elmélyülés intimitása megmaradjon. A csendszoba kommunikációs tréningként működik, de ezt nálunk sajnos még nem sikerült elérni. Nagyobb csoportokat előzetes bejelentés után tudunk csak fogadni. A tárlatra ugyanis fokozatosan engedjük be a diákokat: 5 percenként 3 embert. A többiek addig kipróbálhatják az autó szimulátorunkat, ahol szemüvegek segítségével megtapasztalhatják, milyen kicsit részegen, nagyon részegen vagy kábítószer befolyása alatt vezetni.
(L. Horvát Katalin cikkje az Új Nő havilap 2012-es áprilisi számából)
