Nevess rám, amíg orcád látom
Ne félj! Amit adtál, én átadom
Mindenkinek, ki megérteni képes,
Hogy az ember mennyire véges!
A te mosolyodtól lessz szebb az ég,
Bár mindenki látná, mennyire kék...
De jó volna, ha értenék a népek,
Hogy a szemeink mennyire szépek,
S csillogna minden tekintetben a nap!
Csak sokasodna sok szép pillanat,
S élnének... végre élnének emberek!
Mosolygok én is, de szenvedek...
Mert tudom, a te mosolyod nem hozza vissza
Semmilyen film, akármilyen tiszta,
Hogy nem tehetünk semmit sem a véggel,
És be kell érni pár ócska képpel
Én hiszem azt, sőt: tudom, hogy látod:
Holtodban lett sok száz igaz barátod!
Nézz néha ránk, kérj nekünk erőt,
Kérd az Urat, az értünk szenvedőt,
Hogy adjon bátorságot harcolni a bűnnel,
Ki onnan fentről egy hibát se tűr el!
Csak bátoríts minket, ki egy vagy az égben,
Hogy ne hibázzunk e földi létben!
Vannak, kik tévednek, mindig is lesznek
De akik szívből jók: soha el ne vesznek!
Te is ilyen voltál, veszíteni tudni kell
Vagy ha hibázunk, hát vágyni az égbe fel!
Remélem, lesznek, kik e sorokból értenek,
És sokasodnak a mosolygó szép szemek...
Kiss Zsolt Attila atya
